Amikor idejöttem, illetve készülődtem Norvégiába jönni, többen sorolták a norvég sztereotípiákat. Hogy például a norvégok hidegek, nem barátkozóak, sőt, utálják az idegeneket. Akkor is azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy ha Magyarországról jössz, nagyon nehéz lesz annyi megaláztatásban részesülni bármilyen más idegen nemzet részéről, mint amennyiben részesültél otthon eleve. A pénztárostól. A bkv ellenőrtől. A hivatalnoktól. Bárkitől. Igen, tudom, hogy odahaza sem mindenki bunkó, de azért lássuk be, van némi popularitása a prosztóságnak. Hogy ez milyen nemzetszintű lelki töltetből fakad, és hogy hogyan lehetne gyógykezelni, arról majd egy másik blogon fogok értekezni. Egyelőre maradjunk a norvégoknál.

Valójában elsőre nagyon is barátságosnak tűnnek. Már eleve az, hogy külföldiként tudtam kivenni lakást simán. Persze volt, aki nem is válaszolt a megkeresésemre, de felfogtam elsőre, hogy nem kellek. Itt is vannak nácik, nemrégiben épp Kristiansandban volt valami náci felvonulás, de azért nem ez a jellemző. A csoport erkölcse, a társadalmi elvárás helyteleníti a náculást. Stavangerben, ahol élek, nagyon sok és sokféle külföldi van. Mindenféle színű emberek járnak az egyetemre, vagy koldulnak az utcán. Sok muszlim családot is látni, rengeteg kelet-európai van, főleg lengyelek. Azonban a tolerancia jegyében azért mégis sikerül ezeknek a sokféle népeknek együtt élni. Május 17-én, ami itt a legnagyobb nemzeti ünnep, ekkor ünnepli tulajdonképpen Norvégia a születésnapját, mindenki része a felvonulásnak. Olyannyira, hogy láttam néger nőt norvég népviseletben csatlakozni a menethez. Magam fantasztikusan élvezem ezt a sokszínűséget. Valahogy feldob, hogy mindenféle embert látni az utcán.

Aki itt nem kedveli az idegeneket (leszámítva persze a kristiansandi nácikhoz hasonlókat), az csendben marad. Elfordul, nem köszön. De nem szól be. Mint ahogy Pesten például az az erdélyi srác végighallgatta a metrón, ahogy szapulják, mert afgán menekültnek nézték a sötétebb bőrszíne és a szakálla miatt. És ami a fő, a politika nem támogatja a szélsőségeket. A nemzeti ünnepen nem csak az utcán vonultak fel a külföldi származásúak, de a köztévében leadott ünnepi műsorban is mindenféle náció szerepelt. Volt egy kis videó összeállítás, gyerekek reppelték el a nemzeti ünnep történelmi hátterét. Abban sem csak szőke-kékszemű apró vikingek szerepeltek, hanem az ázsiaitól az afrikaiig mindenki. Ez tehát az erkölcs, a demokrácia és a tolerancia jegyében.

A rideg valóság része a dolognak viszont az, hogy például nagyon sok minden csak norvégul van kiírva, csak norvégul érhető el. Az emberek ugyan többségében beszélnek angolul, de ha turistaként jössz ide, azért fel kell kötni a nadrágodat. Ha pedig hosszabb időre érkezel, különösen pedig, ha itt szeretnél dolgozni, mindenképp kell tanulnod norvégul. A legtöbb állásra nem is lehet jelentkezni norvég tudás nélkül, ami azért, lássuk be, valahol logikus.

Problémát jelentenek még a többi bevándorlók is. Igen, bizony, ők tudják a legjobban utálni a külföldieket. Egyrészt, mert az "elveszik a munkánkat" szlogen nyilván rájuk a legérvényesebb. Úgy értem, hogy a bevándorlók a bevándorlók munkáját veszik el. Azaz nyilván nem vesznek el semmit, mert mindenkinek megvan a maga helye, és ha nem kapsz meg egy állást, az okkal történik. De aki így gondolkodik, annak a számára valós ez a félelem. Mondjuk idejön Lengyelországból pénztárosnak, értelemszerűen ki van bukva a többire, aki pénztáros akar (vagy az tud csak) lenni. Valamint az alacsonyabb képzettségű emberek kevesebb nyelvtudással rendelkeznek. Az a lengyel buszsofőr, aki küszködve megtanult annyit norvégul, hogy állást tudjon kapni, egyből bemorcosodik, ha angolul akarja faggatni egy nyamvadt turista. 

Barátságtalanságot én itt nem vettem észre, de a dologhoz az is hozzátartozik, hogy az Asperger miatt én is eléggé introvertált vagyok, illetve nagyon nehezen barátkozom, illetve nincs is túl nagy igényem rá. Persze így fél év után azért már tök jó lenne, ha nem kellene mindenhová egyedül mennem, de igazából túlélem. Nálam mindig a barátaim személye volt az első, és nem a programok. Nekem nem az a felfogásom, hogy mindegy kivel, csak össze kell állni valakivel, hogy mehessünk koncertre vagy sörözni. Ha valahová valóban el akarok menni, oda elmegyek egyedül is. A barátaimmal pedig szívesen töltöm együtt az időmet, függetlenül attól, hogy mi az elfoglaltság. Sőt, ilyenkor a legjobban beszélgetni szeretek velük, mert akkor teljesen rájuk tudok figyelni.

A nyitottság tehát lehet, hogy nem az erősségük, az udvariasságról pedig nem érdemes beszélni, mert mások az udvariassági szabályok. Amit viszont korlátlan bőségben megtapasztaltam, az a tisztesség és a segítőkészség. Szól a pénztáros, ha otthagytad az egy korona visszajárót. Észreveszi, ha olyasmit akarsz venni, ami ma lejár, és megkérdezi, így is meg akarod-e venni, természetesen féláron. A hivatalnokok, ügyintézők, helpdeskesek maximálisan segítőkészek (kivéve Telenor, velük nem sikerült dűlőre jutnom). A busz megvár. De egyszer még a hajó is visszafordult, mert azt hitték, hogy lemaradtam róla, közben pedig csak a szelektív szemeteshez mentem, ami a kikötőben van.

Tehát ennyi. Van benne ilyen is meg amolyan. Összességében nekem ez inkább jó tapasztalat, mint rossz. Sőt úgy igazán nagyon jó. Jól érzem magam itt a hideg emberek közt a hidegben. Amit neked tudnék tanácsolni, ha ide látogatsz, hogy ne támassz elvárásokat. Ne úgy gyere ide, hogy majd biztos milyen hidegek meg elutasítóak lesznek, ne ítéld el az egész országot előre. Csak legyél nyitott, és engedd, hogy megtörténjen. Éld meg, ami szembejön. Nyomulni nem kell, mert kiakadnak tőle, de azért a legtöbb emberrel lehet normálisan beszélgetni. Aztán ki tudja? Bármi megtörténhet. Amikor már lesznek helyben barátaim, majd visszatérünk erre a témára.