Kalandozásaim Norvégiában

Miért éppen Norvégia?

Miért éppen Norvégia?

Miért éppen nem Magyarország?

2017. október 06. - Helga Viking

Ez a bejegyzés most kevésbé Norvégiáról fog szólni, inkább arról, hogy miért is jöttem el, vagy miért érzem szükségét annak, hogy most egy ideig távol legyek a hazámtól. Viszont tartok tőle, hogy ezekben a gondolatokban is sokan osztoznak velem. Azért tartok tőle, és nem örülök neki, mert szomorú gondolatok ezek. Most a lelkemet fogom kiönteni, elvégre ez egy személyes blog, tehát rólam fog szólni :P

A múltkoriban volt olyan szerencsém, és kikerült a NorEx a blogajánlóra. Egyetlen nap alatt 2700 letöltés volt az oldalra, ami egy friss, néhány bejegyzéssel rendelkező, nem reklámozott oldalnál rengeteg. Köszönöm a szerkesztőknek ezúton is!

Amire nem számítottam, pedig számíthattam volna, a f.svihar a kommentekben. Mindenféle észosztó meg debil idiótává lettem minősítve, javarészt olyan alakok által, akik sem nevüket, arcukat, személyiségüket nem vállalják a zsörtölődéshez, de még ráadásul szöveget értelmezni sem tudnak. Nem az ő hibájuk persze, sajnos a Pisa felmérésekből tudjuk, hogy Magyarország ezen a téren rendkívül rosszul teljesít. Mindig mondom is, hogy van egy félreértés, ez nem illiberális demokrácia, hanem illiterális nem tudom, mi (demokráciának kicsit erős nevezni).

fullsizerender.jpgA kommentekre nem válaszoltam, mert én sem vagyok szent, és némelyikre csak olyanokat tudtam volna válaszolni, hogy "olvasni tudsz, ember?", vagy hogy "hé paraszt, melyik út vezet Budára?". Nyolcéves korom óta szeretnék író lenni, vagy inkább tudom, hogy író vagyok. Persze minden másba belefogtam, és próbáltam magamat erről lebeszélni, de az élet rövid, főleg COPD-vel, szóval előbb-utóbb csak cselekednem kellett. A hozzászólások alapján elgondolkodtam, hogy vajon hány fiatal írónak veszik el a kedvét az ilyen gyökerek? Akinek pl. nem esik le, hogy ez a blog műfajilag nem szociológiai tanulmány, hanem személyes úti beszámoló, ennélfogva sem objektív nem lehet, sem pedig húszéves tapasztalat nem állhat mögötte. Ez az iszonyatos sz.rvihar is jó volt viszont valamire: rögvest elmulasztotta a honvágyamat. Mindenhol vannak ilyenek, igen, de nálunk mintha ez lenne a szabvány. Hogy rögtön ölni kell. Hogy el se kell olvasni a cikket, hogy az se baj, ha nyelvtanilag félreértelmezed, de rögtön oda kell vágni annak a rohadéknak, aki írni merészelt. No pláne kilépni a pöcegödörből. Van az a vicc, mely szerint a pokolban a magyarok katlana mellé nem állítanak őrt, mert ők visszahúzzák egymást, nem kell rájuk külön vigyázni, hogy meg ne szökjenek. Miért csináljuk ezt? Miért tartjuk a pokolban egymást, amikor töredéke ennyi energiával mind felemelkedhetnénk? Rengeteg elrejtett kapacitás van az országban, a nemzetben, amit az SI faktor és az oktalan trollkodás mellőzésével könnedén fel lehetne használni. 

Fiatalabb koromban hittem a felvilágosodásban. Azt gondoltam, hogy az emberek csak azért görények, mert nincsenek jól tájékoztatva. Ha tudnák, kinek mire mi az oka, nem őrjöngenének. Éppen most olvastam egy cikket, hogy tavaly megosztottak egy képet, egy anyuka a reptéren telefonozik, a babája pedig a földön fekszik egy takarón. 65000 megosztás és sz.rvihar, hogy mekkora pöcegödör anyuka ez a nő. Szerencsétlen akkor már húsz órája várakozott, sajgott a karja a baba tartásától, és a babának is már ki kellett nyújtóznia. A telefon meg azért volt a kezében, mert a sorozatos késések és járat átrakások miatt a családja halálra aggódta magát miattuk, és velük vette fel a kapcsolatot. Na ilyesmikre gondolok. Amikor az a f.sz úgy áll be, mint a halott ember, akkor lehet, hogy azért állt be úgy, mert kvára siet, vagy előtte állt ott valaki. Igen, az is lehet, hogy egy ordas gyökér szerencsétlen. De több, mint valószínű, hogy nem direkt azért állt úgy oda, hogy téged felidegesítsen. Amikor az a gyerek sír, meg hisztizik, és az a hülye anyja nem csinál vele semmit, hogy hallgattassa má' el, akkor lehet, hogy az a gyerek autista, és amúgy pont miattad hisztizik, mert kiverted az érzékeny idegrendszerén a biztosítékot. Nem, nem sajnálat kell, hanem együttérzés. Hajlani a jóra. Feltételezni legalább, hogy valaki amit csinál, azt nem merő rosszindulatból teszi. Persze ezt rohadtul nehéz, ha az ember maga is rosszindulatú, és ugye, mint tudjuk, mindenki magából indul ki. A felvilágosodásba vetett hitem azonban a fiatalságommal együtt elenyészett. Már nem tudok hinni benne, hogy pusztán edukációval meg lehet a világot változtatni. Az emberek érzelmileg motiváltak, érzelmi alapú döntéseket hoznak, és ha egy emberben, vagy pláne csoportszinten emberekben negatív érzelmek munkálnak, akkor nincs az a lexikon, ami ezen változtathat.

Ez az a mentalitás, amiből nekem elég volt negyven év. Igen, persze, a külső világunk a belső világunk tükröződése, hogyne. Dolgoztam eleget a belső világomon, és valóban több pozitívat kezdtem tapasztalni, de egyszerűen rohadt nagy megvilágosodott szent gurunak kell lenni ahhoz, hogy a sivatag közepében hóvihart tapasztalj. Sokkal könnyebb eleve havas helyre költözni. Nagyon-nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést, igazából a betegség segített. Amikor úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni, arra gondoltam, hogy jó lenne még egy kicsit jól érezni magamat, mielőtt meghalok. Remélem, hogy ez nagyon sokára lesz (azóta diagnosztizáltak és kapok gyógyszert), de az igazság az, hogy bármivel is áltatjuk magunkat, nem tudhatjuk előre, hogy mikor következik be.

Logikus lenne egyébként éppen ezért normálisnak lenni, és normálisan bánni egymással. Mindenki felfordul egyszer, és akkor már olyan kvára mindegy lesz, hogy hogy parkolt.

Azért köszönöm a troll kommentelőknek is, mert ők azok, akik hatalmas forgalmakat generálnak a posztokon. Miattuk veszik úgy a motorok, hogy a bejegyzés népszerű, és így remélhetőleg sok olyan emberhez eljut, akit érdekel és akinek tényleg tetszik. 2700 letöltés, és talán ha 10-15 troll kommentet kaptam, nekem simán megérte. És persze saját magammal kapcsolatban, az elmúlt évtizedek belső munkájának pozitív visszajelzéseként élem meg, hogy el tudok a trolloktól vonatkoztatni. Ez a mostani bejegyzés már fél siker. Most már arra gyúrok, hogy semmiféle érzelmi húrt ne pengessenek meg ezek bennem, még felületesen sem. 

Szeretlek, Magyarország! Szeretem a gyökereim, az ősi magyar értékrendet, amelynek alapja az együttérzés és az együttműködés. Szeretem a lecsót és a gulyást, a Dunát és a Balatont. De per pillanat más tesz jót az egészségemnek.

süti beállítások módosítása