Ezerkilencszáz-nagyonrégen (valójában 2003-ban) magyar szakos hallgatóként részt vettem a hazai olvasási kompetencia mérés javításában. Kevesen tudnak róla, de van ilyen, nem csak a nemzetközi Pisa teszt. A kompetenciamérés gyakorlatilag nagyon hasonló a Pisa felméréshez, de nem nemzetközi, hanem magyarok által összeállított feladatsorról van szó. Van persze matekból is, és lehet, más is, nem tudom, én csak a magyaros részével foglalkoztam, azaz az olvasási kompetencia tesztekkel. A feladatsor egyébként rohadtul egyszerű, majdnem, mint a nyelvvizsgákon: vannak szövegek, azokat el kell olvasni, és azok alapján kérdésekre kell válaszolni. A válaszokból pedig kiderül, hogy a nebuló mennyire fogta fel az írott szöveg értelmét. Most azt mondod, hogy a nyelvvizsga tök bonyi bakker, és talán így is van, de nem a szövegértelmezés, hanem az idegen nyelv miatt.
A szövegértés, szövegértelmezés, kompetens válaszalkotás a mindennapjaink része kellene, hogy legyen. Elvégre az élet nem más, mint kommunikáció. Minden és bármilyen emberi tevékenység valamilyen formájú kommunikációban nyilvánul meg, tehát elég fontos lenne, hogy értsünk hozzá, mire a sulis éveket befejezzük. Einstein szerint, ha nem tudod elmagyarázni úgy, hogy egy gyerek is megértse, akkor nem értetted meg teljesen. A tudás, még ha benne is van az okos fejedben, ha azt nem tudod mások számára értelmesen prezentálni, fabatkát sem ér. Mi pedig röhögünk az angolszász oktatáson, hogy milyen puhányok meg hülyék, mert nem vágják be a lexikont. Azt talán nem, de megtanulnak profi módon kommunikálni, mire az iskolát elvégzik. Ezért van az, hogy a sok buta amerikai műsorban mindenki úgy tűnik, mintha született tévériporter lenne, Magyarországon meg még a reklámokban megszólaló szakember/színés/szakszínész, bánat tudja, kik ezek, de hogy lesír a dumájukról, hogy fölolvassák, amit mondanak, vagy pedig baromi idegesek, az zicher.
Egyetem óta vesszőparipám a szöveg szintű értelmezés. Azaz, azt kell a szövegbe beleolvasni, ami oda van írva, és nem kell totózni, hogy "mire gondolt a szerző". Rohadtul senkit nem érdekel, mire gondolt. Írja oda azt, amit gondolt, vagy az olvasó gondolja azt, ami oda van írva. Az irodalomértelmezés (tágabb értelemben a szövegértelmezés) nem gondolatolvasás és telepátia.
2003. óta tudományosan felmérve és adatokkal alátámasztva, hogy a magyarok nem tudnak olvasni. Mégis, a mai napig meglepődöm egy-egy totál oda nem illő kommenten (nyugi, más oldalaim is vannak, nem csak ez a tetszhalott blog). A minap is tíz percet gondolkodtam rajta, hogy "oké, bameg, de hogy jön ez most ide?" Mert oké, hogy csak azt látjuk, ami a fejünkben van, és hogy úgyis a saját lelkivilágunkat projektáljuk mindenkire, de azért legalább hellyel-közzel úgy, hogy a hsz-nek köze van a szöveghez. Vagy ezek az emberek csukott szemmel, random kommentálgatnak bejegyzéseket? Egyelőre az ilyen hozzászólásokat leginkább ignorálom, de komolyan mérlegelem, hogy esetleg hozzá fogom fűzni ezt az első, zsigeri gondolatomat. Vagy azt is bevezethetnénk, hogy minden nap kiposztolok egy ..szott nagy X-et, aztán mindenki azt ír alá, amit akar. "Máma mi fáj nagyon neked? Gyere, mondjad, babám!" Vagy valami ilyesmi.
Persze lehet, hogy az egész az én hibám, mert valamiért azt hittem, hogy a poszt-komment füzér egyfajta párbeszéd. Megközelíthetnénk úgy is, hogy olyan, mint egy közösségi, digitális Warhol kép, vagy piszoár, nézőpont kérdése. Mindjárt elmúlna az a kényszerképzetem, hogy kell, hogy legyen valami értelme.
