Előre lelövöm a poént, nem jutottam ma fel a Dalsnutenre. Már látom, Dalsnuten lesz az én második Sverd i fjell-em. A Sverd i fjell Stavanger leghíresebb látványossága, egészen biztos, hogy te is láttál már róla képeket. Három őrült nagy kard mered az ég felé a parton. Amikor ideérkeztem, el szerettem volna látogatni oda, de hol szakadt az eső (itt mindig esik, ami nem is baj, de azért van egy határ...), hol meg eltévedtem.

Hasonlóan jártam ma a Dalsnutennel. A kirándulás ötletét a Kvikk Lunsj csokiból vettem. Ez egy norvég csoki, aminek a csomagolásában nem lutra matricákat lehet gyűjteni, hanem túrahelyeket. Erről a csokiról és a vele kapcsolatos szokásokról ebben a videóban részletesen mesélek.

A jó hír, hogy Stavangerből 15 perc alatt ott van a vonat Sandnesben, ahonnan szintén kb. ugyanennyi idő kell a busznak Dale-ig, és innen már csak egy röpke 1,8 kilométeres hegymászás az egész. Elviekben. Gyakorlatilag azonban az történt, hogy lekéstem a buszt, mivel nem tudtam, honnan indul, és a vonat után csak 3 percet vár. Így aztán két szabad órám lett, amit nem töltöttem egészen feleslegesen, mert legalább megnéztem a Sandnes templomot kívülről (belülről nem, mert be volt zárva), és kódorogtam az utcákon a napsütésben. Gondoltam, mielőtt felülök a buszra, és nekivágok a nagy útnak, keresek egy mosdót. Igen hátrányosnak találom, hogy noha a központi pályaudvar és a buszpályaudvar is egy helyen van, egyikhez sem tartozik mosdó. A közeli bevásárlóközpontba kell menni, és ott lehet használni. Persze nem ingyen. Itt a legtöbb helyen fizetni kell a vécé használatért, többnyire tíz, de néhol csak öt koronát. Ez valami szupermodern vécé volt, mert kizárólag kártyával lehetett fizetni. Bementem. És nem tudtam kijönni... Amellett, hogy enyhén pánikoltam, azért belül röhögtem, hogy bakker, fizetek 5 koronát (plusz kártyahasználat külföldön...) azért, hogy beragadjak egy vécébe. Ráadásul a második buszt is lekésem, akkor írhatok naplóbejegyzést arról, hogy meglátogattam egy sandnesi vécét.

De szerencsére egy biztonsági őr kimentett. Ekkorra már enyhén remegtem, és elég vacakul nézhettem ki, mert mondta a srác, hogy menjek ki egy kicsit a friss levegőre. Kimentem, olyannyira, hogy még a buszt is elértem, irány Dale!

Elindultam a jelzett túraútvonal irányába. Azt tudnod kell, hogy itt a norvégok elég lazán kezelik a túraútvonalakat. Te is lazán kezelnéd egyébként, ha gyakorlatilag az egész ország egy túraútvonal lenne. Itt igazán nem nehéz túrahelyet találni. Az utcák és a házak úgy vannak beékelve a legtöbb helyen a sziklák és az erdők közé. Esetenként hazamenni is már egy valódi túra.

Tehát a túrajelzések kb. 500 méter után elfogytak. Eltévedtem, és bokáig tehénsz.ros voltam. Mert nem csak, hogy minden túraútvonal, de minden legelő is egyben. Túrázó tehenek, érthető. Egyébként ezért is könnyű eltévedni, mert ha találsz egy csapást, nem biztos, hogy az emberjárta ösvény, lehet, hogy csak a birkák sétáltak arra. Szóval eltévedtem, és valami fura helyen kötöttem ki. Itt sok helyen van az állatok miatt kapuval lezárva egy-egy terület, de ki lehet nyitni a kapukat, vagy helyes kis lépcsők vannak a kerítés fölé építve, hogy át tudj mászni rajta. Ez olyan kapu volt, hogy a szélén létra. Mármint érted, a kapu nagyobbik részén függőlegesen állnak a zártszelvények, az egyik szélén pedig vízszintesen, a tetejük amúgy frankón kiképezve csúszásmentesre. Fotó nincs, a közvetlen problémamegoldással voltam elfoglalva. Emlékszel, amikor Galla Miklós bemutatja, hogy milyen térd nélkül leülni? Na, a kerítésmászásban is legalább ennyire kulcsfontosságú ez a testrész.

A kerítésmászás után elért út pontosan visszavitt oda, ahonnan elindultam. Na sebaj, gondoltam, akkor kipróbálom a Google Maps által felajánlott útvonalat. Egy bökkenő volt, nem volt út ott, ahol a térkép mutatta. Egyáltalán semmiféle út jellegű dolog, de még egy kitaposot ösvény, vagy csapás sem volt arra. Van azonban egy másik utacska, ami körülbelül onnan ered, azonban más irányba tart. Ezen is felmentem. Egy elhagyatott épületet (talán korábbi szórakozóhely?) találtam itt. A hangulatom itt már skandináv krimikhez illő volt. Amikor elindultam volna az épület túloldalán a másik irányba, utamat állta egy szarvasünő. Na itt betelt a pohár. Egyébként nem az ünőtől félek, pár perc szemezés után vissza is szaladt az erdőbe, azonban tartok tőle, hogy ahol egy van, ott van több is, és ahol csajok vannak, ott vannak srácok is, a szarvas srácokról meg köztudott, hogy nem annyira kedvelik a hátizsákos turistákat.

Így aztán visszakullogtam a buszmegállóhoz, útközben fényképeztem egy légyölő galócát (nem, nem vágta földhöz a kalapját). Hazajöttem, útközben vettem egy kétliteres jégkrémet, hogy hibernáljam a nap fájdalmait.

De nem adom fel, lesz még napsütéses idő, előbb-utóbb csak eljutok ide is. A Sverd i fjell azóta már kétszer is megvolt (y) :)