Annak idején otthon sokszor megkaptam, hogy milyen nőietlen vagyok, mert folyton farmerban és sportcipőben, esetenként túrabakancsban járok. Minek neked a hátizsák? Nem vagy már gyerek! Hát persze, hogy nem, de a gerincem kímélése érdekében sokkal jobb a hátamon cipelni dolgokat, mint a kezemben. Miért nem veszel fel magassarkút néha? Mert abban nem lehet gyalogolni 5-10 kilométert, azért.

Amellett, hogy imádok gyalogolni, öltözködésben kényelem párti vagyok, így aztán az életstílusom által mindig is adott volt az öltözködési stílusom is. Aztán persze dolgoztam magamon, vagy igyekeztem másoknak megfelelni, már nem is tudom, nagyon elmosódik a határ a kettő között néha. Szóval elkezdtem sminkelni, szoknyát hordani, és magassarkút is felvettem néha. Persze tök jó érzés, mikor az ember olyan csinos, de csinibini bébi nem tud elmenni a piacra és hazahozni egy heti kaját, zöldséget, vagy ha igen, hát tropára megy a lábikója a csinos cipellőben.

Kijöttem ide, egyetlen pár magassarkút hoztam, az is olyan, hogy egy kicsikét lánctalpas. Lehet sietni benne, bár 5 kilométer már ebben sem javallt. Egyszer vagy kétszer fel is vettem. De már nem. A helyi viszonyok miatt itt mindenki gyakorlatilag túrafelszerelésben éli az életét. Persze itt is ki tudnak öltözni az emberek, és van, aki autóval jár, vagy olyan a munkahelye, hogy elegánsabb ruhát vesz fel, de azért a nagy átlag túracipő-hátizsák. Ami azt illeti, sáros túracipőben és tömött túrahátizsákkal sem lógsz ki a tömegből. A város kellős közepén sem.

Valamelyik nap, amikor épp egy offroad városnézésről jöttem hazafelé, véletlen lenéztem a cipőmre. Eredetileg piros, most többnyire sár színű. Végigrohantak a fejemen a fenti gondolatok, aztán elmosolyodtam. Soha életemben nem éreztem magam annyira otthon, mint sáros túracipőben.