A Sverd i fjell, azaz Kardok a sziklában, a Stavanger régió, sőt talán Norvégia egyik leghíresebb látványossága. Olyannyira, hogy például a Duolingo-n a norvég nyelv kurzusnak is ez szerepel az ikonján. A szoborcsoportot bizonyára ismered, három hatalmas kard meredezik az ég felé a tengerparton. Amikor megérkeztem, rögtön meg akartam látogatni, de csak sokadjára sikerült. Valahogy nem volt egymással szerencsénk. Most már jobban ismerem a helyi tömegközlekedést, ezért akár többféleképpen is el tudok oda jutni, na meg haza is persze.

Ez a bejegyzés most kevésbé Norvégiáról fog szólni, inkább arról, hogy miért is jöttem el, vagy miért érzem szükségét annak, hogy most egy ideig távol legyek a hazámtól. Viszont tartok tőle, hogy ezekben a gondolatokban is sokan osztoznak velem. Azért tartok tőle, és nem örülök neki, mert szomorú gondolatok ezek. Most a lelkemet fogom kiönteni, elvégre ez egy személyes blog, tehát rólam fog szólni :P

A tömör, egyszavas válaszok kedvelőnek: iszonyúan. Eszerint a cikk szerint a hatodik legdrágább a világon, és a harmadik legdrágább Európában, Svájc és Izland után. A hétköznapi életben azonban nem ennyire elborzasztó a helyzet. Mindig akadnak kibúvók egy szabály alól, és itt is lehet azért, ha nem is olcsó, de legalábbis olcsóbb megoldásokat találni.

Amikor gyerek voltam, sokat hallottam a ködös Albionról, akkoriban még ilyen szofisztikált volt az alsóoktatás, de egy szó sem esett a Skandináviumról. Valahogy azt gyanítottuk, hogy hideg van, de soha nem mentünk bele a részletekbe. Említettem, hogy régóta vágytam ide, és mivel én sem akartam megfagyni, azért az időjárási statisztikáknak jóelőre utánanéztem. Sőt, tulajdonképpen az első komolyabb cikk, amit Norvégiáról olvastam, már eleve ezzel keltette fel a figyelmemet. Egy többoldalas irás volt Tromsø-ről, amelyben említik, hogy a csodaszép város bár messze fent északon fekszik, nincs ott olyan hideg, mint az adott szélességi körön szokásos. Mivel a Golf-áramlat szépen, okosan melegen tartja. Kitűnően lehet ott sarki fényt nézegetni, és olyan pezsgő kulturális élet van, hogy Párizs ahhoz képest fakutya.

Amikor idejöttem, illetve készülődtem Norvégiába jönni, többen sorolták a norvég sztereotípiákat. Hogy például a norvégok hidegek, nem barátkozóak, sőt, utálják az idegeneket. Akkor is azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy ha Magyarországról jössz, nagyon nehéz lesz annyi megaláztatásban részesülni bármilyen más idegen nemzet részéről, mint amennyiben részesültél otthon eleve. A pénztárostól. A bkv ellenőrtől. A hivatalnoktól. Bárkitől. Igen, tudom, hogy odahaza sem mindenki bunkó, de azért lássuk be, van némi popularitása a prosztóságnak. Hogy ez milyen nemzetszintű lelki töltetből fakad, és hogy hogyan lehetne gyógykezelni, arról majd egy másik blogon fogok értekezni. Egyelőre maradjunk a norvégoknál.

Annak idején otthon sokszor megkaptam, hogy milyen nőietlen vagyok, mert folyton farmerban és sportcipőben, esetenként túrabakancsban járok. Minek neked a hátizsák? Nem vagy már gyerek! Hát persze, hogy nem, de a gerincem kímélése érdekében sokkal jobb a hátamon cipelni dolgokat, mint a kezemben. Miért nem veszel fel magassarkút néha? Mert abban nem lehet gyalogolni 5-10 kilométert, azért.

Amellett, hogy imádok gyalogolni, öltözködésben kényelem párti vagyok, így aztán az életstílusom által mindig is adott volt az öltözködési stílusom is. Aztán persze dolgoztam magamon, vagy igyekeztem másoknak megfelelni, már nem is tudom, nagyon elmosódik a határ a kettő között néha. Szóval elkezdtem sminkelni, szoknyát hordani, és magassarkút is felvettem néha. Persze tök jó érzés, mikor az ember olyan csinos, de csinibini bébi nem tud elmenni a piacra és hazahozni egy heti kaját, zöldséget, vagy ha igen, hát tropára megy a lábikója a csinos cipellőben.

Kijöttem ide, egyetlen pár magassarkút hoztam, az is olyan, hogy egy kicsikét lánctalpas. Lehet sietni benne, bár 5 kilométer már ebben sem javallt. Egyszer vagy kétszer fel is vettem. De már nem. A helyi viszonyok miatt itt mindenki gyakorlatilag túrafelszerelésben éli az életét. Persze itt is ki tudnak öltözni az emberek, és van, aki autóval jár, vagy olyan a munkahelye, hogy elegánsabb ruhát vesz fel, de azért a nagy átlag túracipő-hátizsák. Ami azt illeti, sáros túracipőben és tömött túrahátizsákkal sem lógsz ki a tömegből. A város kellős közepén sem.

Valamelyik nap, amikor épp egy offroad városnézésről jöttem hazafelé, véletlen lenéztem a cipőmre. Eredetileg piros, most többnyire sár színű. Végigrohantak a fejemen a fenti gondolatok, aztán elmosolyodtam. Soha életemben nem éreztem magam annyira otthon, mint sáros túracipőben.

Semmi ágán ül a szívem... várja a buszt. Emlékszem, mennyire megragadó volt az Izgass fel, az istenit! című norvég filmben, amikor láttam, hogy Alma egy totál kietlen vidéken várja a buszt. Az egész olyan skandináv mozis volt. Ahogy a vadnyugati filmeken az ördögszekeret hajtja maga előtt a szél, kábé ugyanaz az érzés. A semmi. Azt hinnéd, puszta művészet, de nem. Itt, kérem, ez a rögvalóság. Valójában nagyon is a norvég életérzés része, hogy az ember órákig várja a buszt a semmi közepén, ami aztán órákig zötyög vele keresztül a semmin. Na jó, nem órákról beszélünk, de azért mégis. Hosszabbnak tűnnek a távolságok, amikor látszólag kihalt vidéken hajt az ember keresztül. Azért mondom, hogy látszólag, mert nyilván, ha van buszmegálló, akkor valahol vannak emberek is a közelben. Valamikor. Elvileg.

Mindezt csak ízelítőül vázoltam fel, hogy nagyjából meglegyen az alaphangulat. Ahol én lakom, a Kolumbus közlekedési vállalat szolgáltat. A helyi tapasztalataimról tudok beszámolni, egyelőre lövésem sincsen, hogy amit itt látok, az csak helyi sajátosság, vagy elterjedt szokás az országban.

Norvégia igen nagy ország (a térkép csalóka), és igen kevesen laknak benne, tehát a népsűrűség alacsony. Ez azt eredményezi, hogy ritkán járnak a buszok (amúgy milyen lett volna, ha annak idején földrajz órán ilyen hasznos dolgokat tanítanak? mert kit érdekel a lignitbányászat?). Leszámítva a városközpontot, a távolabbi területekre igazi kín eljutni tömegközlekedéssel. Vannak olyan helyek, ahová csak naponta egyszer-kétszer jár busz. Jó esetben vannak úgynevezett iskolabuszok. Ezeket nem csak iskolások használhatják, ezek ugyanolyan menetrend szerinti járatok, mint a többi. Viszont csak tanítási napokon közlekednek, és csak olyan időszakban járnak, amikor az iskolásoknak dolga van az utcán kódorogni. Magyarul reggel, meg délután, aztán slussz, passz, ennyi.